Hó volt, hó nem volt…

És valójában nem is az a lényeg, hogy történetem idején volt-e hó vagy sem, de mégis az időjárás volt az, ami hozzásegítette kolléganőmet, hogy kimutassa foga fehérjét.

Kemény tél volt. Sok hó esett, és csak úgy röpködtek a mínuszok! Keményebb, mint amit most beígértek.

Ez volt az utolsó tél, amit elméletileg teljes családban, férjjel felszerelve töltöttem. Azért mondom, hogy elméletileg, mert gyakorlatilag nem sokban különbözött az életem egy gyermekeit egyedül nevelő nő életétől.

Holle anyó kitett magáért. Este megrázta a vánkosát, és egész éjjel hullott a hó. Hajnalban keltem, hogy ellapátoljam a havat a járdáról. Nem akartam, hogy a pici gyerekeimmel úgy induljunk útnak korán reggel, hogy mire a lakásajtótól elérünk a kapuig, mindenki csurom vizes legyen, majd csonttá fagyott ruhákban ácsorogjunk a buszmegállóban.

Nem 5 méterről beszélek, hanem kb. 20-ról. Jó, tudom, megkérhettem volna a férjem, hogy legyen olyan kedves, és lapátolja el a havat, vagy akár ki is üvölthettem volna az ágyból, de nem tettem. Nem tettem, mert a családomban én eddig nem azt láttam, hogy ilyen evidens dologra fel kell hívni egy férfiember figyelmét. Tehát úgy gondoltam, ha magától nincs annyi esze, akkor majd én!

Mire a kapuhoz értem, már sírtam. Nem azért, mert belehaltam a munkába, hanem azért, mert az volt a társas egyedüllét állapota. Az volt az a pillanat, amikor elhatároztam, most már tuti elválok. Épp jött anyu, ment nyitni a boltba – gyalogosan, akkor ott, hajnalban, a téli hidegben közöltem vele: elválok.

Nem kérdezte miért! :)

Mindennek ellenére képes voltam örülni a hónak, belefeküdni 30 évesen, mint a gyerekek, és angyalkát csinálni, gyönyörködni a szikrázó fehérségben.

snowman

Abban az időben ez a kettősség jellemzett: egyrészt időnként eluralkodott rajtam a keserűség, és úgy éreztem, szükségem van a panaszkodásra. Azt hittem, ha beszélek a problémáimról, attól talán kisebbek lesznek. Másrészt viszont képes voltam örülni, észrevenni a szépet és a jót. Nem váltam teljesen negatívvá, és azért, mert nekem valami nehéz volt, nem kívántam, hogy “dögöljön meg a szomszéd tehene” is!

“Óriási hibát” követtem el! Egyik kolléganőmmel közösen örvendezni mertünk a tél szépségeinek, az ereszről csüngő jégcsapoknak, az összefüggő hótakarónak, ami óráról órára csúszott lefelé a tetőről, és még mindig egyben volt.

Egy másik, kedvesnek éppen nem nevezhető kolléganőm utánam szólt a folyosón: “Az ilyen ember megérdemelné, hogy eltörje a lábát!” Azt hittem, rosszul hallok. Mondta ezt mindazért, mert voltam annyira elvetemült dög, hogy képes voltam örülni annak az undorító télnek, ami hideg, és havas, amikor lapátolni kell és fűteni!

Nem válaszoltam rögtön. Nem voltam képes rá, csak annyit mondtam neki csípőre tett kézzel, visszafordulva: – Na, erre most nem mondok semmit!

Alapvetően konfliktuskerülő ember vagyok, és nem azért nem válaszoltam, mert nem találtam volna megfelelő szavakat, hanem azért, mert az érzéseim és az indulataim nyomdafestéket nem tűrő ordenáré szóorkán képében csaptak volna le rá – valójában ezért kerülöm a konfliktust, mert higgadtan nem tudom kezelni az ilyen helyzeteket, indulatosan pedig nem akarom.

Bementem az irodámba, bőgtem egy sort, és miután összeszednem magam, átmentem  a cseppet sem kedves kolleginához megköszönni a beszólását… Azt is mondtam neki, hogy nyugodtan, utálhat. Ő nem, ő nem utál, ő izé… Azt sem tudta, mit makogjon össze: a fűtésszámla, meg a hólapátolás, mert ő egyedül van… stb. Nem győzött magyarázkodni.

Közöltem vele, hogy nekem is kell fűteni, és hiába van férjem, a havat is én lapátolom hajnalban EGYEDÜL!

Soha többet nem volt közöttünk konfliktus. Lehetett volna, mert a jelleme nem változott, de nem találtam értelmét. Nem láttam még embert aki körül ilyen erős lett volna a negatív kisugárzás. Szinte tapintható.

Én voltam az, aki megbántódott, és igazságtalannak éreztem a támadást, de akkor még nem tudtam, hogy nem rajtam volt a hangsúly, nem az én személyem volt a lényeg. Ez csak és kizárólag róla szólt. Sok mindent elárult ez az ösztönből, elemi erővel feltörő reakció, ami annyira hirtelen, és váratlanul bukott ki belőle, hogy nem maradt ideje gondolkodni, nem tudta magát kontrollálni.

Én sírtam, de ő volt az az ember, akinek ezerszer rosszabb volt, mint nekem. Én képes voltam letörölni a könnyeimet, és észrevenni magam körül a szépet és a jót, ellentétbe vele…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.