Morzsák – A kezdetek

PillangóEz a kapcsolat is úgy kezdődött, mint bármelyik másik: Megismerkedtünk. Érettségi után. A tizenkilencedik szülinapom előtt. Valljuk be, nem sok fogalmam volt a világról, ezt persze akkor még nem tudtam.

Kétévi együtt járás után összeházasodtunk. Utólag, ha felelevenítem a történéseket, már látom, melyek voltak azok a pontok, ahol hibát követtem el, és miért. Azt is tudom, mit kellett volna tennem. Ezzel csak az a gond, hogy most tudom, és nem akkor, amikor tudni kellett volna!

Húsz-huszonegy évesen az emberlánya még nagyon éretlen, és tapasztalatlan a világ nagy dolgait illetően, éppen ezért nem is haragudhatunk rá. Hiába tűnik valaki olyan komolynak, és felnőttesnek. Bár, ha jól belegondolok, nem is komolyság és az életről való gondolkodás a kulcsa az egésznek, hanem az, hogy az emberlánya miként vélekedik önmagáról!

Na, ez az a sarkalatos pont, ahol áll vagy bukik a történet! Fő kérdés: Húszévesünk rendelkezik-e elegendő önbizalommal? Helyén van-e az önbecsülése? Ha ezekre a kérdésekre NEM a válasz, akkor bajban vagyunk! Mármint a húszéves énünk!

Nem az a felnőtté válás ismérve, hogy valaki a személyi igazolványa alapján nagykorú. És nem is az, hogy mosáskor szét tudja válogatni a fehér ruhát a színestől, vagy hányféle ételt tud főzni, és mindennap munkába indul, ahogy a szüleitől látta…

Felnőtté akkor válunk igazán, amikor úgy tudunk dönteni a sorsunkról, ahogy az nekünk igazán jó, és nem azért tesszük le a voksunkat egy döntés mellett, mert nem akarunk valakit megbántani, vagy mert egyszerűen nem merjük vállalni a döntéseinket.

Biztató jel, ha a vágyaidra gondolva nem ez az első  mondat, ami bedübörög a fejedbe: “De mit szólnak a szomszédok?” … és a többiek. Amíg ezen görcsölsz, az azt jelenti, nem rendelkezel elegendő önbizalommal és önbecsüléssel. De ha azt mondod: “Kit érdekel?” Akkor szabad vagy!

Tapasztalatból tudom, nem könnyű ezt a fajta szabadságot elérni, mert nem egyszer előfordul, hogy szembe kell menni a hagyományokkal, elvárásokkal, és 100-ból 99 ember nem fog megérteni…

Hát én is itt követtem el a végzetes hibát, már ami a házasságomat illeti. A rózsaszín ködből fel-fel rémlett valami, voltak figyelmeztető jelek, hogy még se kéne… , de én ne hallgattam ezekre a jelekre. Őszintén? Nem is mertem! Nem volt bátorságom lemondani az esküvőt, mikor minden el volt rendezve, lefoglalva, vendégek meghívva…

Én naivan inkább bíztam a csodában!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.